Napok óta ma sütött ki először a nap, és ma, egy héttel a gyomorfogató események után merészkedünk először az al-Ahly klub belvárosi szabadidőközpontjához. Noha játszóterezni meg kikapcsolódni jöttünk, nem lett jobb a kedvünk (de mire is számítottunk?)
Ahogy belépünk, egyből a nemzeti lobogó mellett félárbócra eresztett klubzászló látványa fogad bennüket, úgyhogy ha akarnánk sem tudnánk elfelejtkezni az egy héttel ezelőtt történtekről.
És ahogy szétnézünk, más klubtagok sem.
A szép idő és az iskolaszünet ellenére alig lézeng valaki a szabadban, pedig ilyenkor mindig megtelnek a fonott székek, a sportpályák, meg a játszótér zsizsegő, kiabáló, játszó, beszélgető, kikapcsolódó, sportoló vagy épp házifeladatokat oldó családokkal. Most csak néhány asztalnál ülnek nagy körben izgatottan politizáló idős bácsik, csoportba verődött nők meg pár egyetemista, és persze itt vannak még az épületek közt lendületesen, komoly arcal, közlekedő öltönyös irodisták, és az egyenruhás alkalmazottak. Mindenki arca levert, komor, melankólikus, és minden szokatlan zajra riadtan felkapja a fejét.
Öntudatlanul is a szembejövőket fürkészem: vajon ő elvesztett valakit egy héttel ezelőtt?
Egy héttel ezelőtt.
2012. február elsejének estéjén élő adásban mutatták a tévécsatornák, ahogy a kairói al-Ahly a búr száídi csapat ellen elveszített mérközése után tömegek lepik el a játékteret majd kitör a verekedés. Akkor még mindenki azt gondolta, hogy egy, az Ahly által a nézőtérre vitt "nincs egy férfi sem Búr Száídban" feliratú transzparens miatt forrtak fel az indulatok, de ma már tudjuk, hogy nem pusztán szurkolói ellnenségeskedésről volt szó- ezt közvetlenül az események után nagy egyetértésben tagadta mindkét fél. A túlélők elmondása, valamint a képek és a videófelvételek tanúsága szerint a több, mint 74 halálos áldozatot követelő tragédia mögött a forradalmat, és a jelenleg is folyó tüntetéseket ellenző erők által pénzelt és szervezett, felfegyverzett csőcselék (egyiptomi nyelven baltaghéjja) áll. Az események dióhéjban körülbelül így zajlottak: a meccs végén jelenlevő egyébként szokatlanul kis számú biztonsági ember először megpróbálta egymás ellen tüzelni a nézőket, majd a játéktérre vezető utakat megnyitották. Ezzel egyidőben a bejáratokon késsel, botokkal és lőfegyverrel is felfeszerelkezett fizetett csőcseléket eresztettek a stadionba, a kijáratokat pedig lezérták, helyenkét állítólag le is heggesztették. A benntrekedt szurkolók és játékosok egy részét kis helyiségekbe és szűk folyosókra szorították, ahol csak egymás nyakában fértek el, majd a szabadulás útját elrekesztették. Aki hátramaradt, vagy nem fért be vagy a szabadulás reményében kitört, azt lekaszabolták, agyonverték vagy lelőtték. Többeket négy emelt magasból egyszerűen ledobtak a mélybe. Két óra leforgása alatt minimum 74 embert mészároltak így le, közben a dulakodásban, verekedésben, és menekülésben ezernél több megsérült, egy nagyobb csoport szurkolónak pedig nyoma veszett, és azóta sem halott róluk semmit a családjuk. A stadionban tartózkodó rendőrök, illetve a közelbe kivezényelt rendőrrohamosztagok a szurkolók többszöri kérésére sem avatkoztak be. Az áldozatok közt nagyon sok a tizenéves, életét vesztette számos egyetemi hallgató és frissdiplomás fiatal.
A vérengzés napra pontosan a Tevecsata névre keresztelt fővárosi utcai összecsapás évfordulóján történt, mikor Mubarak távozása előtti utolsó próbálkozások egyikeként a Tahrír térről kivezető menekülési útvonalakat lezárták, és ugyanezt illetve egy ugyanilyen bérelt csőcseléket tevékkel, lovakkal, molotov koktélokkal és más fegyverekkel a tüntetők közé eresztették. Akkor a csőcselékkel harcot felvevő tüntetők közt voltak az al-Ahly szurkolótáborának keménymagja által koordinált csapatok.
A történtekért eddig felelősségre senkit nem vontak, eljárást senki ellen nem indítottak. Az azóta felerősödő utcai harcokban egy hét alatt 15 ember vesztette életét.
Minhumlille, minhumlille (Allah számoljon le velük), mondogatja sírós szájjal az anyósom, és nekem is pityeregni volna kedvem, de azért a játszótér felé vesszük az irányt.
A játszótérre menet útba esik a focicsapat hivatalos üzlete, aminek kirakatában messziről látszik a hatalmas fekete plakát: "Köszönjük, hogy szerettetek minket; elhagytátok a földi létet, de a szívünkben örökké éltek." A szöveg hátterében halványabb betűkkel többtucat név- a halottak nevei.
Egy, az üzlet elé kitett hirdetőtábla arra hívja fel a figyelmünket, hogy az alkalomra gyártott pólók megvásárlásával az áldozatok családjait támogathatjuk, ugyanis a profit teljes összegét nekik juttatják. Az egyik póló felirata egy fiatal szurkoló utolsó üzenete Facebookon: A halálom napjáig támogatom a csapatom. Őt a stadionban halálra késelték.
Aztán úszunk, játszóterezünk, ebédelünk, mint rendesen, de a gyomrunkba beköltözött megint a bizonytalanságérzés. Egész nap az jár a fejemben, hogy végső esetben, ha már nem bírjuk a feszültséget, fogjuk az útlevelünket, és szerencsét próbálunk Európában, de mi van azokkal akiknek ez az egyetlen otthona? Vagy akik mennének, de vízumot úgysem kapnak?
Egy óra körül a déli imához menet átvágunk a főépületen, ahol egy készülődő forgatócsoportot találunk. Mindenki dermedt csendben ül odabenn, csak egy visszhangos folyosón a fal mellett beszél félig sírva, félig üvöltve valakihez a klub egyik vezetője: "Nem érted, hogy a hatóságok nem mondják meg, hogy valójában hány halott van? Kérdeztük, de megtagadták, érted, megtagadták!"
Az épület bejáratnál egy üvegezett hirdetőtáblán a klub dolgozóinak részvétnyilvánítása olvasható "az al-Ahly mártirjai" családjának.
Mikor négy körül hazaindulva a kapun kilépünk, egy két kísérővel a bejárat melletti betonmellvéden ülő fiúra leszünk figyelmesek. Tizennégy, tizenöt éves lehet, a karján lévő gipsz színes filccel összerajzolva, kapucnija mélyéről szomorúan csillognak nagy barna szemei.
-Ő is ott volt a meccsen- súgja a fülembe Ummi- reggel láttam a tévében.
A fényképezőgép a kezemben van, de tolakodónak érzem lefényképezni, úgyhogy csak küldök felé egy együttérző mosolyt. Szinte értetlenül néz vissza ránk.
Fojtogat a keserűség, ahogy beülünk a taxiba.
Ez a fiatal fiú akár meg is halhatott volna a semmiért, és nagy eséllyel sosem heveri ki, amit egy héttel ezelőtt átélt, mégis valószínűleg azért várakozik a kapu előtt, mert tagság híján be sem teheti a lábát a klub területére. Belőle, a hozzá hasonló traumatizált fiatalokból, és azokból, akik életüket vesztették a stadionban, ezekben a napokban milliárdokat profitálnak a foci, és az al-Ahly klub érdekcsoportjához tartozó vállalatok és üzletek, a tragédiából showműsort gyártó tévécsatornák, a reklámbevételeken osztozók, azok akik most tömegével állítják elő a pólókat, zászlókat, plakátokat, relikviákat, az áldozatoknak és családjuknak pedig marad az utca embereinek együttérző mosolya, a Facebook üzenetek meg a meleg kézszorítás. Az üzleti életben és a focivilágban intézményesült korrupciót alapul véve valószínűsíthető, hogy a pólóeladásokból sem látnak majd egy lyukas garast sem.
Minhumlille, minhumlille.
********************************************************************
Ha érdekelnek további képek, érdekességek, rövid bejegyzések arabos témában életről, vallásról, mvészetről, építészetről, ételekről és mindenről, ami eszembe jut, lájkold vagy tetszikeld az oldalt Facebookon itt: Mivagyunkazarabok
