2011. január 29-et írunk, és már egy teljes napja nem működnek az országban a mobiltelefonok, nincs internetkapcsolat, és nem lehet készpénzhez jutni. Az éjjelt a két emelettel feljebb lakó anyósomnál tölöttük, mert neki az őrült szomszéd miatt van vasrács az ajtaján (ezt egyszer még kifejtem) nekünk meg belülről kulcsra sem lehet zárni az ajtót, és egy hatalmas, ugynacsak zár nélküli franciaablak néz az első emeleti nappalinkból a főutcára. A délelőttöt kevés maradék készpénzünk egy részének ivóvízre, élelemre és babatápszerre váltásával töltjük. Bizonyos termékek ára elkezdett felfelé kúszni, olyannyira, hogy egy közeli szegényebb negyedben emiatt összeverődött egy banda, kivonult a piacra, és elagyabugyált pár zöldésgest, hasonló sorsot helyezve kilátásba mindenkinek, aki eztán egy petákkal is emelni meri az árait. Aztán a férjem visszamegy az utcára, én meg kézzel mosni kezdek, hogy eltereljem a gondolataimat. Teregetés közben látom meg az utcán, hogy a járókelők egy része telefonál. TELEFONÁL! Ha visszakapcsolták a szolgáltatást, akkor talán vége az őrületnek, talán lemondott Mubarak, gondolom, és rohanok felhívni a férjemet, aki nem veszi fel a telefont, de hamar haza érkezik.

-Mostantól csak akkor használjuk a telefont, ha nagyon sürgős- mondja- mert nem lesz készpénzünk újra feltölteni őket, és csak Isten tudja, mi jön ezután. Most pedig kezdjünk el összeszedni mindent, ami értékes valami miatt ebben a lakásban, és vigyük fel minél hamarabb anyához, mert itt tovább nem maradhatunk.- Majd elmeséli, amit az utcán megtudott:

Internet még mindig nincs, de a hírek szerint a rendőrség visszavonása óta fegyveres rablóbandák alakultak, és megkezdték tevékenységüket a jobb negyedekben. Hangszóróval járják a házakat, lakásokat, és lakóikat az utcára terelik. Akik nem engedik be őket, azokra rátörik az ajtót. Minden értéket elvisznek, a férfiakat bántalmazzák, nőket erőszakolnak meg, akár gyerkeket is rabolnak. Állítólag sok köztük a civil ruhás rendőr, és lőfegyvereik vannak. Most még sok az ember az utcán, ezért nincs mitől tartani, de a kijárási tilalom koradélután megkezdődik, és akkor már nem leszünk biztonságban.

Reszkető kézzel pakolászok, és nem tudom összeszedni a gondolataimat. Afrikai országok polgárháborúi jutnak eszembe. Tömegmészálások, hutuk meg tutszik, Szudán. Itt történtek, ezen a kontinensen, sőt most itt van mind a nappaliban, itt a fejemben. Sporttáskába dobálok ruhákat, fehérneműket, az összes babatápszert, az összes pelenkát, sok-sok váltás babaruhát, cumisüvegeket. Elhatározom, hogy odafönn menekülőcsomagot állítok össze, ha lenyugszom: beleteszek mindent, ami elég a lányunknak minimum egy hétre, plusz egy-egy váltás utcai ruhát magunknak és ivóvizet. A férjem közben közli, hogy a mecsetben civil őrjáratot szerveznek a környék védelmére, és ő velük fog tartani. Kétségbeesem. Nincs 3 hónapja, hogy itt vagyok egy alig egy éves csecsemővel, a nyelvet alig beszélem, nem ismerek itt a férjemen kívül senkit, az anyósom több szívrohamon átesett szívbeteg, azt sem tudom, merre van a repülőtér, készpénzünk alig van, a kártyáimmal a beállított vásárlási limit miatt nem tudnék még repjegyet sem venni satöbbi satöbbi tolulnak a számra a gondolatok, és mindenfélével fenyegetőzöm, aminek eredményeképp a férjem megígéri, hogy mellettünk marad.

Majdnem megkezdődik a kijárási tilalom, mire befejezzük a pakolást, úgyhogy az ablakból még látjuk, ahogy az elnéptelenedő utcán gyalogos, kismotoros és tuktukos bandák verődnek össze kupaktanácsot tartani. A férjemnek eszébe jut, hogy semmilyen önvédelmi fegyverünk nincs, az anyósom is csak két apró késsel dolgozik a konyhában, és már nincs is ideje elmenni egy háztartási boltba. Feltúrjuk a még használaton kívül álló konyhánk szekrényeit, hogy találunk-e benne valamit. Két nagy késsel meg egy vasrúddal gazdagítjuk a csomagot.

Odafönt ránktelepszik a sötétség meg a nyomasztó várakozás az ismeretlenre. Mindenki feszült, senki nem tudja, mivel üssük el az időt. Mivel tévét normális napokon nem nagyon nézünk, nincs előfizetve az alJazeera, a nemzeti tévé meg ontja a hülyeséget. A Tahrirról napok óta nincs kameraképük, és csak hazudnak és hazudnak és hazudnak. Egy ideje a belpolitikai helyzet elemzése helyett a közbiztonságot taglalják. Hangsúlyozzák, hogy nincsenek rendfenntartó erők az utcán, és mindenki magát tudja csak megvédeni. Javasolják a lakóknak, hogy forraljanak nagy fazék vizeket, és ha rájuk törik az ajtót a fosztogatók, öntsék a nyakukba. Szeretnék hazatelefonálni, de nem akarom megijeszteni a családomat, azt pedig nincs erőm mondani, hogy minden rendben, mert nagyon nem igaz.

Ummi ételellel kínál, de egy falat sem megy le a torkomon. Könyörög, hogy egyek valamit, de én inkább egy sporttáskába összekészítem a menekülő csomagot. A férjem kér, hogy vegyek utcai ruhát, mert nem lehet tudni, mikor kell menni.

Telefonon kapott hírek szerint a mi negyedünk felé közelít egy fegyveres rablóbanda.

A picit a nagy izgalmak közt csak négy után sikerül letenni aludni. Édesdeden alszik, mikor egy, tőlünk olyan 15 perc sétára lakó elhidegült rokon, akivel hónapok óta nem beszéltünk, sírva telefonál, hogy odaértek hozzájuk a hangszórókkal. Elbúcsúzik tőlünk, és sok szerencsét kíván.

Úrrá lesz rajtam a kétségbeeseés.

Mi lesz, ha elsazkítanak minket egymástól? MI LESZ A PICIVEL? Forradalmi hevület helyett az anyaság érzelmi rabszolgaságában tépődöm. Az összes lehetséges forgatókönyvben, ami végigfut az agyamon a halál a legkisebb rossz. Humanizmusom helyét átveszi a vérgőzös harag. Az sem érdekel, ha nincs mit enniük, nem érdekel a gyerekkoruk, nem érdekel, hogy nekik hány porontyuk van, leszarom, hogy milyen érzelmi és anyagi nyomor sodorta őket a bűnözés változatos bugyraiba. Azt kívánom, azért fohászkodom, hogy egy osztag géppuskás lője agyon őket mielőtt a házunk elé érnek.

Aztán meghalljuk a hangosbeszélőt.

Felvesszük a cipőinket, a menekülő csomagot pedig az ajtóhoz visszük. Eszembe jut, hogy nem tudom a magyar követség számát, és a kártyámon még mindig ott a vásárlási limit. Most már mindenképp haza kell telefonálnom, hogy megtudjam a számot, és hogy elmagyarázzam anyának, hogyan oldja fel a limitet. Megpróbálom magam kommunikációképes állapotba hozni, aztán hívom anyát, és eldarálom neki a mondandóm. Nem is tudja, hogy talán utoljára beszélünk.

A férjem közben megint kitalálja, hogy lemegy az utcára, de szerencsére sikerül lebeszélni.

Felhívom a követséget. A vonal másik végén egy kedélyes férfihang közli, hogy otthon vagyok a legnagyobb biztonságban, aztán felveszi az adatainkat.

Feszülten figyeljük a folyosóról beszűrődő neszeket.

Időnként az ablakhoz rohanunk, hogy látunk-e valamit a házak közti réseken.

Félelemtől zsibbadt zombiagyam csak a fontos életfunkciókat látja el, már nem is fantáziálok.

És várunk és várunk és várunk és járkálunk fel s alá.

Nem tudom, mennyi idő telik el mire lövések dördülnek, aztán kiabálás hallatszik. Lekapcsoljuk a villanyokat és az ablakhoz rohanunk. Nem tudjuk, megállapítani, hogy a fosztogatók lövöldöznek-e valakikre vagy az eddig csak szemlélőként jelenlévő katonák avatkoztak-e be. Aztán hosszú puskaropogás, és mielőtt a férjem üvöltve elparancsol az ablaktól, még látom ahogy egy nagy csapat ember a főutcán behúzott nyakkal fedezékbe rohan. A szoba hátuljába húzódom, és onnan ordibálok a férjemnek, hogy jöjjön el az ablaktól de azonnal. Aztán megint egy sorozatlövés és megint és megint. Aztán tankok vonulnak el az úton és innentől kezdve rendszeres időközönként újra meg újra felbukkannak, tetejükön gépfegyverrel a környéket pásztázó katonákkal. Egy-egy sorozatlövés időről időre kettéhasítja a szokatlan csendet.

Nem tudjuk pontosan, hogy a katonák kinek az oldalán állnak, de ösztöneink azt súgják, hogy kicsit talán fellélegezhetünk. Késő éjjelig idegesen beszélgetünk, járkálunk, nézzük a hasznavehetetlen állami csatornákat. A férjem barátai révén időnként telefonon megtudjuk az alJazeera és más nemzetközi csatornák híreit.

Aztán furcsa kiabálásra figyelünk fel.

Kinézek az ablakon, és a házak közti résen látom, ahogy a többsávos főúton, ami normális esetben még éjjel is dohog a forgalomtól, a civil őrjárat tagjai lelkesen fociznak. Elmosolyodom, és végre megint elönt az ország iránti szeretet. Az egyiptomiak két dologra képesek minden körülmények közt: nevetni egy jót és focizni.

********************************************************************

Ha érdekelnek további képek, érdekességek, rövid bejegyzések arabos témában életről, vallásról, mvészetről, építészetről, ételekről és mindenről, ami eszembe jut, lájkold vagy tetszikeld az oldalt Facebookon itt: Mivagyunkazarabok